Csak egy különc kamasz érzései magáról, a világról...

Szilvió versei, érzései, gondolatai

Egy nagy bejelentés

Egy különc kamasz utolsó előtti itteni bejegyzése

2017. január 21. - Szilvió

Sziasztok,

Veszprémi Szilveszter vagyok, 19 éves. Szegeden tanulok, és költő akarok lenni... Állatira nem meglepő, de az utóbbi egy hónapban sokat kellett gondolkodnom ezen a kifejezésen.

Idén januárban elindult a Független Mentorprogram, aminek keretében egy 10 oldalas pályaművet juttattam el több kortárs szerzőnek, és miközben készítettem, folyamatosan visszhangoztak a fejemben olyan kérdések, minthogy:

  • Komolyan akarom-e? Igen, komolyan szeretnék fejlődni. Szeretnék egyszer kötetes szerző lenni, szeretném, ha egyszer vitatkoznának a munkámról, mert érdemesnek találják rá, és szeretném kiérdemelni azt az olvasói szeretetet, amit kapok olykor tőletek...
  • Miért adom be? Azért adtam be a pályázatot, mert nem akartam kimaradni belőle. Tudom, hogy bánnám, ha nem próbáltam volna meg.
  • Van értelme egyáltalán? Miután újraolvastam a verseimet és a legjobbakat kiszedve 13 oldalnyi tartalmat éreztem jónak, és elküldhetőnek, komoly kétségeim akadtak... aztán megérkezett az első elutasítás, és biztos voltam benne, hogy nem ez az én utam...
  • Mi fog történni, ha bekerülök? Megkapom a fejlődésre a lehetőséget. Ennyit. És ez állati sok.

Már amikor készítettem a pályaművet, rájöttem, hogy a blog jelenlegi formájában nem fog tudni tovább működni, teljesen függetlenül attól, hogy felvesznek-e, vagy nem (felvettek)... Mert nem akarok mindent megosztani, és nem szeretném, ha ez a három év (mert december elsején már három évesek lettünk) minden terméke a lehetőségeim útjában álljon... Szeretném, ha a továbbiakban csak azok a műveim jelennének meg, amelyek megütik azt a szintet, ami fölött nem süllyed egy bizonyos szint alá.

Viszont állatira megszerettem a kis Szilviócélú bejegyzéseket, vagy a slam poetry szövegeimmel kapcsolatos megosztásokat, ezért nem szeretnék teljesen letűnni a blog szférából, hanem egy sokkal sajátabb, sokkal intimebb, és sokkal blogosabb bloggal várlak titeket a továbbiakban a szilvioblogol.blog.hu-n, feltehetően február végétől rendszeresen. Addig a blog bizonyos tartalmai átkerülnek, bizonyos tartalmai pedig lementődnek a pendrivem, a gépem, és a felhőcském sötét bugyraiba.

Szóval igyekszem nem elveszni, csak átalakulni: Szilvió

Kirándulás a nagymamával

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kansasi nagymama: Dorothy, akinek volt három fiú unokája és egy gyönyörű piros cipője, amit sosem vett le. Állítólag az a cipő messzi vidékről importált, limitált darab, amiről azonban sosem árult el többet.

Egyik napról éltek a másik napra, amikor is odaszaladt hozzá legkisebb unokája, mert látott egy egeret a spájzban, és megrémült tőle. Úgy érzi sosem lesz annyira bátor, amennyire tőle elvárják, hisz az óvodában is azt mondják neki, ez katonadolog, meg hogy ez ilyen nagy fiúk, mint ő, soha sem sírnak…

Napok múlva odaszaladt hozzá a középső unokája, és elmondta, hogy butának érzi magát, mert a tanító néni folyton megszidja, amiért nem érti az olvasmányt, pedig nagyon figyel. Az osztálytársai mindig tudnak válaszolni a kérdésre, de ő sosem, és mindenki kap piros pontot, de ő csak nagyon ritkán, akkor is tornaórán, mert ügyesen dobott labdát, vagy hányt cigánykereket.

Másnap odafutott hozzá a legnagyobb, negyedik osztályos unokája, aki elmondta, hogy szerelmes belé az egyik osztálytársnője, de bármennyire tetszik is neki a csinos és kedves lány, nem szereti viszont, pedig nagyon szeretné. Dorothy, a nagymama megkérte harmadik unokáját, beszéljen öccseivel, és holnap délelőtt menyjenek át hozzá szigorúan játszóruhába, mert holnap sétálni mennek.

Amint hazaért a legidősebb fiú, szólt az anyjának, és a testvéreinek. Az anyjuk másnap játszóruhát készített ki, és csomagolt néhány reggel sütött vajas-csokoládés kekszet a gyerekeknek, majd reggeli után útjára engedte őket.

Amikor megérkeztek, a nagymama megfogta az unokái kezét, összeütötte a vörös cipőinek sarkát, és egy hirtelen támadt forgószél tölcsérén át egy sárgaköves út elején találták magukat. A nagymama bíztatta a meglepett gyerekeket, hogy induljanak, majd mentek mendegéltek, míg egy napraforgómezőhöz nem értek, aminek a sarkában egy szalmából készült madárijesztő ült, és HB-s ceruzájával egy negyedfokú egyenletet vezetett vissza másodfokúra, majd oldott meg. Amikor meghallotta, hogy arra jár valaki, felkapta négyzetrácsos füzetéről a tekintetét, majd széttárt karokkal az öreg Dorothy felé rohant. Megölelték egymást, majd Dorothy elmondta, éppen őt kereste, ugyanis az ő középső unokájának van egy problémája, amiben csak ő tud segíteni. A középső unoka szégyenlősen, de elmondta neki, hogy butának érzi magát, mire a Madárijesztő összecsapta a kezét, hogy azon bizony könnyen segíthet.

Dorothy és a testvérek magára hagyták a középső unokát és a Madárijesztőt, elmondta, hogy délután visszatér, majd sétáltak tovább a sárgaköves úton. Addig mentek mendegéltek, míg egy szép virágos mezőhöz nem értek, ahol egy Bádogember vidáman dalolászva virágot szedett. Amikor meglátták Dorothy odakiáltott neki, amire a Bádogember szintén kitárt karokkal odarohant hozzá, majd megölelték egymást, mint rég nem látott régi barátok. Miután elengedték egymást, Dorothy elmondta, hogy éppen őt keresik, ugyanis, a legidősebb unokájának olyan problémája van, amit csak ő tud megoldani. A legidősebb fiú szégyenlősen ugyan, de elmondta neki, hogy úgy érzi, nem tud viszont szeretni. A Bádogember megilletődött a gyermek őszinteségén, majd bátorítóan megjegyezte, azon bizony ő segíthet, és útjára engedte Dorothyt és a legkisebb unokát, azzal, hogy délután visszatérnek.

Dorothy most már kettesben sétált a legkisebb unokájával a sárgaköves úton, akinek elmesélte, hogy a korábbi két kalandort még kamasz korából ismeri. Ahogy mentek mendegéltek, egyszer csak az Oroszlán barlangjához értek, aki két sikeres hadjárat között szerencsére itthon tartózkodott. Bekopogtak, amire a Bátor Oroszlán előjött barlangjából, és amint meglátta Dorothyt, ős is kitárta karját, és megölelték egymást. Miután kibontakoztak egymás öleléséből, Dorothy elmondta, hogy az unokájának akkora problémája van, amin csak egy bátor szívű oroszlán tudna segíteni. Az Oroszlán megörült, ugyanis ő aztán a legbátrabb szívű oroszlán, aki nagyon hálás Dorothy nagymamának, ezért örül, hogy tud neki segíteni.

 A bátortalan unokáját a Bátor Oroszlánnál hagyta, majd sétált tovább a sárgaköves úton, és amikor olyan messze került, ahol már nem látta őket, újból összecsapta vörös cipelőjének a sarkát, és azonnal ott termett Glindánál, a jó boszorkány palotájánál, aki már teával, és mazsolás süteménnyel várta. Elbeszélgették az időt, női dolgokról, unokákról, az életről úgy általában, hisz sokat változott a világ és még többet változott Óz birodalma, mióta legutóbb ott járt, és észre sem vették a pilleszárnyon elrepült időt. A harmadik bögre mennyei fehér tea után Dorothy búcsúzni kezdett, majd összecsapta vörös cipelőjét és újra a sárgaköves úton sétált visszafelé. Már látta a horizonton a Bátor Oroszlánt és a bátor unokáját, akik már előre integettek felé.

A kisfiú egyenesen kihúzva és mosolyogva állt ott, és hosszas búcsúzkodás után megindult a nagymamája mellett. Amint elhagyták az Oroszlánt, megkérdezte mégis mit csinált vele a barátja, de a legkisebb unokája csak hallgatott, azt ígérte az újdonsült barátjának, hogy nem árulja el. Dorothy beletörődött, bár fúrta az oldalát a kíváncsiság. Hát ment kíváncsian tovább, míg a szép virágos mezőhöz nem értek, ahol a Bádogember és a nagyszívű unokája állt, aki egy gyönyörű csokorral, majd odaadta a nagymamájának. Dorothy amikor beleszagolt a virágokba már pontosan tudta, hogy jó ötlet volt tőle ez a kis kiruccanás. Hosszasan búcsúzkodni kezdtek ők is, hisz egy életöltőnyi ideje nem látták egymást, majd megindultak most már hárman az Okos Madárijesztőhöz. Amint elhagyták a mezőt, Dorothy középső unokájánál is puhatolózni kezdett, de ő sem árult el semmit. Amikor a középső unokájához ért, az alig akart felállni az olvasmánya fölül, de Dorothynak sikerült rávenni, hogy induljanak, mert esteledik és sötétedés után kiszámíthatatlan a cipő, így rövid, de annál érzelmesebb búcsúzkodás után elindultak a sárga köves úton.

Dorothy útközben megkérdezte a középső unokáját is, hogy mit mondott neki az Okos Madárijesztő, az unoka pedig mérlegelte, hogy mi történne, ha megtudná, majd miután rájött, hogy semmi sem változna, elmondta, hogy arra tanította meg a Madárijesztő, hogy az okosság ott van benne. Dorothy erre elmosolyodott a két másik unoka pedig elszégyellte magát és egymás szavába vágva elmondták, hogy nekik is pontosan ugyan ezt mondták a barátaik. Majd a középső unoka ránézett a mosolygó nagymamára, és azt kérdezte: „Nagymama, ugye te ezt pontosan tudtad, ugye?”. Dorothy alig tudott megszólalni, majd elmesélte, hogy neki és a barátainak ezt egy emberöltővel ezelőtt egy bölcs nagy varázsló mondta, de neki persze úgysem hitték volna el, majd kézen fogta három unokáját, összecsapta a vörös cipellőjét és otthagyták Óz csodás birodalmát.

Egy hallgatásról

Kevés pillanat van, amire ennyire tisztán emlékszem a gyermekkoromból, mint ez. Négy éves voltam. Ezt ilyen pontosan tartja a családi kalendárium, én is onnan tudom.

A nagypapa haldoklott, de nem beszéltünk róla… Az orvos már úgy ment be hozzá, mint bárkihez az utolsó vizsgálatra, a felnőttek pedig csak abban bíztak, ki soha nem mondva, hogy még a következő vizsgálatot megéri, pedig önzőség lett volna húzni ezt a gyász előtti csendet.

Egy vasárnapi ebédnél a nagynénémnél körbeültük a rokonokkal az asztalt, és beszélgettünk a világról, mindenről, ami érdektelennek hatott, egy picit megfeledkezve az elefántról az étkezőszobában. Egyszer csak minden előjel, és minden indok nélkül a beszélgetések abbamaradtak, és hírtelen hangtalan csend ütötte fel a fejét. A nagynéném megpróbálta elütni az egészet, hogy angyal szállt el felettünk, de mind, még én is, a négyéves, a legfiatalabb, tudtuk, hogy a nagypapa meg fog halni.

Kevés dolog van, amire ennyire tisztán emlékszem, mint erre a kínos csendre, amely nem volt több, mint még egy elhallgatás… Mint még egy elhallgatása annak, amit minden felnőtt tudott.

Felnőttem az Ördögkatlanhoz

Az idei volt a harmadik Ördögkatlan fesztiválom, és fantasztikus volt. Szeretem azt, hogy itt minden van, hogy minden elérhető, és hogy semmi sem lehetetlen… Így az első év után egyértelmű volt, hogy vissza kell mennem jövőre, és idén, a harmadikon már úgy érzem, ahogy arra már a címben is utaltam, felnőttem ehhez a fesztiválhoz.
Nem tudom pontosan, miért írom ezt, és mire lesz ez jó majd, de szeretnék írni néhány programról, ami nagyon megérintett, és ami hagyott bennem valamit.

  • Both Miklós udvara: A dal zsűritagjaként közismerté vált zeneszerző a kelet-ukrán népzenét és élő hagyományt hozta el Nagyharsányba nekünk. Olyan nénik és bácsik jöttek el, akik közül többen a falujuk határát nem lépték át még életükben, és énekeltek nekünk teljes szívből és őszintén. Nagyon katartikus volt érezni azt a zenét, aminek én abszolút nem értem a szövegét, de ettől függetlenül hat. Nagyon. Megértettem, hogy a zene egy tényleg közös nyelv, és megláttam ebben a csodálatost.
  • Valóságok párbeszéde (Végh László fotókiállítása): Nagyon klassz képek voltak, és közülük egy volt rám hatalmas hatással: Egy húsvéti hatalmas körmeneten egy 14-16 éves európai lány és egy körülbelül vele egykorú fiú mennek egymás mellett, és mindketten visznek egy-egy képet. A lányén egy ENSZ békefenntartó egyenruhás fiú van, a fiúén egy „lázadó”. Felteszem: mindketten halottak. Csak Lady Gaga húsruhájának üzenete ment a nap hátralévő részében a fejemben: A döglött hús, az csak döglött hús.
  • Mezítlábas labirintus: Szalmából építettek egy labirintust, amelynek padlójára külömböző tapintású anyagokkal volt lefedve. Egy memorizálás után belkötött szemmel kellett végigmenni… Para volt.
  • Ez már a szabadság?: Ez egy fotókiállítás volt, amiket börtönből szabadult rabok készítettek erről a kérdésről. Nagyon sok érzelem, és nagyon sok gondolat volt a képek mögött, és megindított egy slam poetryt is, ami majd ha elkészül, akkor elő is adom valahol.
  • Parno Graszt koncert: Fantasztikus volt. Egyszerűen. Autentikus roma zenére buliztunk akkorát, amekkorát csak lehet, és egy roma nő, aki fantasztikusan táncolt, megdicsérte, hogy jól dobálom a lábaimat egymás után.

Természetesen volt még számos más program, és volt számos nagyszerű élmény, de ezek voltak a legmeghatározóbbak. Szóval szabadság, és béke fesztiválja: Jövőre találkozunk!

Útban onnan

Alkalmi egyperces egy brit választás után

Sokáig gondolkodtam. Volt számos érvem, hogy miért maradjunk együtt. Volt számos ellenérvem, amiért jobb volna külön… Nagy volt a harc magammal, de végül összecsomagoltam a ruháimat, a kávéscsészém, meg a mamuszom, és a gurulós bőröndömet magam után húzva bezártam kívülről az ajtót…

„52%-ban el akartam menni,
remélem nem baj.
Azért élj boldogul!”,

hagytam egy cetlit a hűtőn, mielőtt angolosan távoztam.

Egy novella

Azt olvastam, hogy akkor jó egy novella, ha a főhősnek baja esik. A középiskolai definíció szerint is a szereplő életének egy fontos mozzanatát írja le. Nos, Péter reggel, mikor ébresztette a vekker még nem sejtette, hogy a mai napon novellahőssé válik, így felkelt. Utólag ezt a cselekményt értelmezhetjük a novellahősi pályája kezdetének, mert mindig ott kezdődnek a bajok, ha valaki felkel. Még soha nem született novella olyan emberekről, akik nem keltek fel reggel. Róluk csak emlékiratok szólnak… meg gyászbeszédek, de novellák… novellák biztosan nem.

Szóval: Péter felkelt reggel. Egy teljesen átlagosnak tűnő reggelen. Kávét melegített magának, amit megivott az ablaknál állva, miközben nézte a felkelő napot. Ilyenkor kifejezetten szerette a kelet-nyugat tájolású lakását, de este nehezen tűrte az erős, szobájába betörő lenyugvó fénysugarakat. Mikor végzett a kávéval megmelegítette a tegnapról maradt pizzáját, majd kitette a dobozt a bejárati ajtó mellé, hogy amikor elindul dolgozni, leviszi. Míg melegedett a pizza ivott két pohár vizet, hogy hidratálja a szervezetét, amit az éjszaka és a reggeli kávé kiszárított. A pizzát kézből fogyasztotta el, nem is tudja másként, majd felöltötte unásig hordott ingjét, unásig hordott sportzakóját és a hozzá színben és fazonban passzoló unásig hordott farmernadrágját, és a szürkésbarna cipőjét. Megfogva Elysian laptoptáskáját, besüllyesztette mellé Szabó Magda Danaida című regényét, ami történetesen a novellaíró kedvenc regénye is, majd kilépett az ajtón kezében a lakáskulccsal, a laptoptáskával, amiben a Danaida lapul, és pizzás dobozzal, majd bezárta az ajtót és megindult a munkájába.

Nem volt egy álommunka, de jól élt belőle huszonkilenc évesen egyedül. Irodai munka volt, néha ügyfélfogadással. Az ügyfelek kedvesek voltak. Hozzájuk az álmukat megvalósítani mentek, tele vágyakkal és elképzelésekkel, amiket a közös munka során igyekeznek reálissá és elérhetővé tenni. Kreativitást igénylő, de irodai munka, amire Péter mindig is vágyott. Baráti légkör lengte körül az egészet, az egész irodának kreatív hangulata volt, ahová nem volt rossz hétfő reggel sem bejárni, ráadásul az egész két megállóra volt Péter lakásától, így gyalog is könnyen megteszi az utat, csak akkor száll buszra, ha az idő azt kívánja.

Szerencsére hét ágra sütött a nap, mire Péter elkészült, így mikor leért, kidobta az üres pizzásdobozt és gyalog indult meg a munkahelyére. Mikor alá ért, vetett még egy búcsúzó pillantást második emeleti lakásának erkélyére, majd sütkérezve a kora nyári napsütésben megindult munkahelyére a frissen beszerzett napszemüvegével, amelyet tegnap hazaértekor az Elysian laptoptáskájába suvasztott. A lakása és a munkahelye között egy nagy tér helyezkedik el. Korábban volt ott helyi járatos buszállomás is, manapság csak kézműves vásárok települnek ki olykor-olykor a lemárványlapozott térre, melynek bal oldalán egy régi szálloda áll, melynek földszintjén egy százéves hagyományokra visszatekintő cukrászda áll ma is, jobb oldalán pedig egy bevásárlóközpont mered a nézőelődőre… Ez csak egy unalmas nagyvárosi bevásárlóközpont. A tér ma is egyik központja a városnak, rajta Péterrel egy időben is több ember sétál át, akiket hősünk is szemlére vesz mosolyogva, majd egyik pillanatról a másikra az eddig vertikális testhelyzete horizontálisba csapott át. Szürkésbarna cipőjének a hegye ugyanis beleakadt a kő parányit kiálló, eddig fennakadást soha nem okozó szélében. Az első pillanatok meglepettsége után Péter nyugtázta magában, hogy nem történt semmi baj, majd nyugtázta ugyanezt a közben felé rohanó járókelők részére is, akik a segítségére lettek volna. Lassan felállt, majd mintha mi sem történt volna meg akart indulni, ám az első lépésnél megérezte, hogy a bal bokája feltehetően nem váltott olyan gyorsan a testhelyzeten, mint amennyire a teste többi része, így az kiment, de férfiúi büszkeségéből már nem kért segítséget (Ha egyszer azt mondta, nincs semmi baj, aztán meg segítséget kér, az ugyan hogy nézne ki?).

Egyedül elbicegett a következő megállóig, felhívta főnökét, aki felajánlja, hogy beviszi a traumatológiára, de a már korábbi sorokban részletezett okok miatt elutasította a segítséget, majd felbicegett a buszra, ott leült, folytatta a Danaidát (Épp most fogadják örökbe Melindát.), majd besétál a korházba, a regisztrációnál regisztrált, majd elbicegett a traumatológiára. Leült egy tipikus, steril korházi széksor egyik végébe, olvasta tovább a Danaidát, majd leült mellé egy hölgy, aki szintén könyvet vett elő. Sokan voltak rajtuk kívül, de egyikük sem vett tudomást a világról. Péter Csándy Katalin és Elek társaságában volt, és nem is akarta a lapok mögül felfedni magát. Rá is hatott a Szabó Magda varázs. Tízpercekkel később egy pillanatra két fejezet között leemelte a könyvet, elgondolkozott, hogy botorkáljon-e el a kávéautomatához (Tudni ilyek a munkahelyén ilyenkor issza meg a kávéját.), amikor észrevette a pad másik végén elmélyülten szintén Danaidát olvasó hölgyet, aki utána érkezett. Megszólította, és kiderült, egészen hasonlóan járt: Ő is a munkahelyére tartott, amikor útközben megbotlott, és bár neki sikerült visszanyerni az egyensúlyát, szintén kiment a bal bokája. Beszélgettek és beszélgettek és beszélgettek, aztán behívták Pétert, majd elküldték röntgenre, ahová a hölgy is követte egy gyors vizsgálat után, majd az eredménnyel visszabotorkáltak az orvoshoz: egyikük esetében sem „észlelhető fractura a vizsgált területen” (nem tört el a bokájuk- miért nem lehet így írni?).

Péter megvárta a nőt, majd együtt elsétáltak a korház patikájába bokarögzítőért, majd azt divatosan felhelyezték mindketten a bal lábszárukra a műanyag, zöld, szivaccsal bélelt rögzítőt, ami érdekes mód illett a nő reggel magára vett fülbevalójához és szolid nyakékéhez, majd Péter javaslatára elsétáltak a szinte gyógyító cukrászdához a lángosos mellett…

Az este történtekre...

Pray for Orlando

Sziasztok,

bízom benne, hogy minden olvasóm tudja mi történt: Az orlandói merényletről írok:

Mocskosul nehezen írom ezeket a sorokat, többször fogalmazok át mindent, és már többedszer törlöm az egészet, mert nem tudok mit mondani.

Egy 19 éves fiatal srác vagyok, aki megfordul meleg szórakozóhelyeken, és bár az USA-ban történt, rengeteg kilométerrel távolabb Szegedtől, mély megrendüléssel, értetlenül, tehetetlenül, összeomolva olvasom a híreket.
Az Egyesült Államokban egy évvel ezelőtt ugyanazokat a jogokat kapták meg azonos nemű párok. Magyarországon az eltelt hetekben el akarták venni azt a keveset is, ami van. Az Egyesült Államok társadalmának egy jelentős része elfogadó. A Prideon ott a kordon a vonuló cégeket, és az ünneplő tömeget választja el...

Amíg aktivista voltam, találkoztam tényekkel: A világban hat országban ma is halállal büntetik a homoszexualitást, mégis távolsággal tudtam kezelni, mert hittem, hogy ez a világ egy jobb irány felé tart, mert hittem, hogy változni fog...

Most megtört vagyok, és csalódott... Nem tudok többet mondani.

Beszélgetések III.

Egy másik napon

- Tudod, egy csomót gondolkozom magunkon - Törte meg a pad békés csendjét Tamás. -, hogy annyi közös van bennünk.
- Egy utcában lakunk, együtt kezdtük az óvodát, aztán együtt mentünk iskolában is. Hetedikben padtársak lettünk, aztán gimnáziumban sem szabadultunk egymástól… A lehetőségét is megöltük valahogy, hogy ne így legyen. – Magyarázta Márk.
- Nem erre gondoltam. – Nevetett Tamás. – Például annyiszor volt közös ellenségünk, és annyiszor álltunk választás előtt… Havonta egyszer mindketten megígérjük magunknak, hogy soha többet nem bocsájtunk meg a másiknak.
- De te gyenge vagy betartani! – Ütötte vállon barátját Márk .
- Mintha mindig én békülnék. Ezt te sem gondoltad komolyan?
- Persze, hogy nem, de ugye nem fogunk ezen összeveszni? – Nevetett Márk.
- Talán nem. – Reagálta le barátja csipkelődését.
- Szóval min gondolkozol annyit?
- Csak rajtunk, hogy az egész olyan, mint egy megírt csavaros novella… Tele idióta csapdákkal, és még idiótább megoldásokkal.
- Ugye nem fogod megírni?

Egy álom a szelencéből

Nincs semmim, csak egy dohos ládám. Benne meg soha nem valósult, el soha nem ért álmaim és hangulatok: vidám, boldog, szabad érzések, amiket mint vállfára akasztott nagy estélyiket, csak ritkán vehetek magamra. Gyakran eltűnődöm, valahová le kellene tenni csak egy fal mellé magában, de van benne valami, ami összeforrt velem, ami miatt ezt nem tudom megtenni.

Mióta megtartott a két lábam, porban táncolós kislány voltam. Anyám szidott egy ideig: megint csupa kosz a lábam. Marika néni vette észre, akinek a kertje mögött vezetett el az út, hogy mit csinálok, és ő ajánlotta anyának a városban lévő unokahúgát, aki balettiskolát üzemeltetett. Tavaly decemberben az Istenhez költözött. Anyáék először hallani sem akartak róla, de hosszas győzködés után belementek, hogy próbáljuk meg. A tanárnő valamiért látta bennem a lehetőséget, és segített ahol tudott. Én nagy balerina akartam lenni, és szerinte minden lehetőségem megvan rá. Azt mondta: nagy jövő áll előttem, nagy szerepekkel, pompával, fénnyel kísért ragyogó karrier, ami csak keveseknek jár.

Nem voltunk gazdagok sosem, de amikor nyolc éves lettem, apa elvesztette a munkahelyét. Nem tudtuk volna tovább fizetni a taníttatásomat, de a tanárnő keresett egy ösztöndíjprogramot, ami jó lehetőségnek tűnt: Csak az volt a feltétele, hogy év végén, a megyei gálán táncoljak. A Rosszul őrzött lány egyik szólótáncát tanultam be, mert abban, amellett, hogy komoly szerep, amely jól mutat majd a pályám elején. Ez volt a nagy lehetőségem, bár még nem értettem akkoriban igazán, ki is akartam használni. Szerettem táncolni, és örültem, hogy táncolhatok az új ruhámban, mert kaptam azt is a szerephez. Varrattak direkt nekem, a városi színház pedig állta, anyáék nagy megkönnyebbülésére.

Egy szép tavaszi délután volt. Sütött a nap, épp az a vékony pulóveres idő volt, amikor nem fáztunk, de még meleg sem volt. A délutáni ruhapróbáról jöttem ki a varrónőtől, és siettem táncórára. Megálltam a zebra szélén, ahogy azt tanította apa. Amikor zöldre váltott a lámpa, elindultam a túloldalra, ám ebben a pillanatban a bal oldali kereszteződésből hirtelen előbukkant egy zöld sportkocsi, ami elől már nem tudtam elugrani. Elgázolt.

A következő emlékem az, hogy fekszem a kórházban, anya és apa pedig mellettem ülnek. Mindketten sírnak, ám amikor meglátják, hogy felébredtem, gyorsan elmosolyodtak és letörölték a könnyeiket. Apa elrohant, és néhány pillanat múlva egy orvossal tért vissza. Az orvosommal. Elmondta, hogy több helyen eltört a bal lábam, de egy ilyen balesetnél ez az egyik legszerencsésebb kimenetel, mert más baj nem történt. Elmondta, hogy néhány hónap rehabilitáció után valószínűleg újra tudok járni. „És táncolni? Táncolni mikor fogok tudni?” – törtem ki zavarodottan, amire a szüleim lehajtották a fejüket, és anya halkan újra sírni kezdett.

Mese a harmadosztályú ponyvaíróról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy harmadosztályú ponyvaíró, aki valami élet nevű történeten dolgozott. Lassan 19 éven át foltozgatja regényén, talán ez lesz az életműve. Néhány hete egy csinos piros ruhás lány sétált el az ablaka alatt, miközben írt az asztalánál. Felemelte a fejét és pillanatokig nem is tudta róla levenni a szemét, az írást azonban ebben az öntudatlan állapotban sem hagyta abba. A főhős ez idő alatt megismerkedett egy fiúval, aki leszólította őt, mert korábban (mivel az írónak már nem ez volt az első kis botlása) már többször látta a szereplőt, de még sosem beszéltek, és sorsszerűnek gondolta ezt a találkozást.

A főhős érezte, hogy valami nincs rendben, hogy abszolút nem illik az eddigi cselekményszálba az új ismeretség, de rövid időn belül beleélte magát a történetbe, boldog, szerelmes befejezést képzelt maguknak… Mikor az író végre öntudatra ébredt, és visszaolvasta korábbi leírt sorait, rájött mekkora hibát követett el, de a tinta már odaszáradt a papírra, és semmivel nem tudta helyrehozni.

A fiú és a szereplő közel kerültek egymáshoz. Olyan közel, hogy a hős már kölcsönösnek vélte az érzéseit. Egy délutáni séta során szóba is hozta, de nem értette a választ, csupa kétértelmű szavakat kapott, melyek tovább táplálták hamis reményit.

A pontos válaszra másfél hetet kellett várni, amikor is a bolond író megelégelte a főhős bizonytalanságát, amelyet figyelembe kellett vennie a szereplő minden epizódjában. És egy jelentéktelen mellékszereplőt írt a történetbe, aki elcsavarja a fiú fejét, a főhős pedig ráébredt, hogy csak ámította magát…

Vége